GICHIN FUNAKOSHI

Nagy benyomást tett rájuk a jól kifejlesztett kéz és lábtechnikájuk, valamint a pontosan kidolgozott izmaik. Nem sokkal később, a középiskolák megbízottja, Shintaro Ogawa egy jelentésében, amit az akkori Oktatási Minisztériumnak adott be, erősen javasolta, hogy általános és középiskolák fizikai oktatási programjában szerepeljen a karate oktatása is. Ezt a javaslatot elfogadták és 1902-ben bevezették az iskolákban. 1906-ban Funakoshi Sensei és pár barátja egy csoportot szerveztek, hogy nyilvánosan tartsanak bemutatókat, s így körbejárták Okinawát. Ez volt valószínűleg az első alkalom, hogy nyilvános helyeken karate bemutatókat tartottak. Főként új elöljárói épületek megnyitóján szerepeltek, ahol sok kiemelkedő egyéniség jelent meg. Funakoshi Senseit felkérték, hogy mutassa be ezt az egyedülálló harcművészetet 5 kimagasló mester segítségével. így Funakoshi mester elsőként mutathatta be a karatét Japán fő szigetén. 1916-ban tartott egy bemutatót Butokudennek Kyotoban, ami akkoriban a harcművészetek hivatalos központja volt. 1921. Március 6-án a koronázott herceg, aki később Japán császára lett, Okinawára látogatott, és ez alkalomból felkérték Funakoshi mestert, hogy mutassa be a karatét. 1922 kora tavaszán Funakoshi mester Tokyoba utazott, hogy az Oktatási Minisztérium által szervezett Első Nemzeti Atlétikai Kiállításon mutassa be művészetét. Sok csoport és egyén szorgalmazta, hogy maradjon Japánban és ennek hatására valóban nem tért vissza Okinawára soha többet. Funakoshi mester csak egyetlen rendszert tanított, ami magasabb egységbe foglalta az Okinawai karate stílusokat. Ez a rendszer Shotokan néven vált ismertté, ami költőien a Shoto háza vagy klánja. Ez volt Funakoshi mester írói álneve, mely a fenyőfák ágain át fújdogáló szellőt jelenti.

Számos regét lehet hallani Funakoshi mester harmadik fiáról, Yoshitakáról (vagy Gikoról). A történetek az edzéseiről, korai haláláról és kitűnő technikájáról szólnak, amit a régi fényképek is igazolnak, mind növelik varázsát. Különféle történeti okoknál fogva ő egy elhanyagolt alak maradt. A történelemből, regékből úgy tudjuk, hogy gyerekként kezdte a karatét. Nyilvánvalóan az apjától tanult, míg valahogy, ösztönös módon kifejlesztette technikáit, hogy sajátos módon, „dinamikusan” hajtsa végre azokat.

A múltban készült fényképek rendszerint régimódinak tűnnek, míg Yoshitaka technikái meglepően modernnek. Karatéjának fejlesztése ösztönösen következhetett abból, hogy az 1930-as években apja rábízta a tanítás felelősségének nagy részét. Az állásai mélyebbek voltak az apjáénál, de korai fényképek alapján az mondhatjuk, hogy egy kicsivel Yoshitaka előtt is találkozhattunk mélyebb állásokkal. Yoshitakának – a valódi modern shotokan megalkotójának – elmélete nem indokolja a stílus továbbfejlesztését olyan emberek által, akik sosem tanultak tőle, vele. (pl. Masatoshi Nakayama, Isao Obata, Hidetaka Nishiyama) Azonban ő volt a legfontosabb alakja a stílus kialakításának a háború előtti években. Gichin Funakoshi karatéja volt a kiindulópont, de a shotokanság kialakulásához szükség volt a sok bemutatóra és a megerősödésre.

Ha összehasonlítjuk Yoshitaka technikáit Funakoshiéval, bizonyos különbségek azonnal feltűnnek – Yoshitaka állásai sokkal mélyebbek és stabilabbak és a testét inkább védekezésre, mint támadásra használja. A rúgásokra nagyobb hangsúlyt fektet és a támadások erősebbnek tűnnek. Ezek az elemek a mai shotokannak is részei, de Yoshitaka modern karatéjának a többi részét nem gyakorolják. Pl. kedvenc állása a fudo dachi (megmozdíthatatlan, stabil állás), és a Tenno-katáját ritkán látjuk ma. Tenno kata, Ji-no-kata és Jin-no-kata jelképezi a menyországot (Ten), földet (Ji) és az embert (Jin). Mostanában Ji-no-katával és Jin-no-katával nem találkozhatunk, és nem lehetünk benne biztosak, hogy a sorozat valaha is teljes lesz. Shigeru Egami mondta Mitsusuke Haradának, hogy Yoshitaka alkotott egy „Shoto” katát is. Sajnos Egami nem tanulta meg ezt a katát teljesen és ezért mára eltűnt. Harada Sensei mesélt egy történetet, amit ő az idősebbektől hallott. Yoshitaka Sensei vitába keveredett egyszer néhány részeg judossal. Rátámadtak, de támadási módjuk – gallérfogás, hogy dobástechnikát tudjanak végrehajtani – nyílt célpontot mutattak Yoshitaka erőteljes ütéseinek és rúgásainak. Rövid időn belül leütötte a judokákat. Ez az eset nagy önbizalmat adott Yoshitakának.

Yoshitaka ’44-45-ig tanított a Shotokan dojoban. 1945 körül komoly betegségben szenvedett és ekkor a tanítások nagy részét Genshin Hironishi vette át. Az utolsó pár évben Yoshitaka felépült és osztályt nyitott. Az osztály vezetése és ellenőrzése miatt nem igazán tudott edzeni. Néha edzések végén egy senpai-al gyakorolt kumitét. A senpai támadott, Yoshitaka védekezett és nyitott kézzel arcul ütötte vagy visszatolta támadóját. Olyan benyomást keltett, mintha játszana támadójával. Néha ezekkel a nyitott kezes ütésekkel megsértette támadóját és Shigeru Egami felhívta a figyelmét erre az edzések után. Néhány modern mester, mint pl. Mitsuke Harada és Taiji Kase nagy elismeréssel és tisztelettel tekintettek Yoshitakára, mint nagymesterre. Bár elméleteit megtaláljuk a shotokanba, valódi tanítványa mégis alig volt. Harada Sensei elmondta, hogy ott volt Egami, Okuyuma, lehet, hogy Hironishi is a háború idején és aztán nem tudta tovább sorolni a neveket. Ez az oka annak, hogy Yoshitakát elhanyagolják a karate történetében. Hogy mennyire volt jó Yoshitaka? Ez olyan dolog, amire nem lehet választ adni, nem csak Yoshitakával, más karate mesterekkel kapcsolatban sem. A karate nem versenysport, mint pl. a box, ahol a küzdőkről megvan minden feljegyzésünk, sőt legtöbb esetben filmfelvételeink is vannak a legismertebb küzdelmekről. Viszon régi karate mestereinkről nincsenek, sőt legtöbb esetben még képeink sincsenek és az írásos anyagok is rendszerint hiányosak vagy elfogultak, egyoldalúak. Yoshitakáról néhány követője tett vallomást (gyakran másodkézből) és érdekes, mert pl. Mitsusuke Harada azt mondta, hogy kumiténél senki sem tudta blokkolni Yoshitaka ütését. A fényképek alapján mindig kitűnő volt, vonzónak tűntek technikái és állásai stabilak voltak, akár egy szikla.

A háború évei

Az 1930-as években Japán háborús gazdasággá alakult. Manchuriát 1932-ben foglalta el, Kínával 1936-ban kezdődött a háború és 1941-ben jött Pearl Harbour és a belépés a „nagy csendes” háborúba. Sok karatést küldtek a tengerentúlra. Funakoshi úgy emlékezik: „Gyakran hallom egy fiatalember szavait, amint előttem térdel: ‘Sensei, behívtak katonának és elmegyek, hogy szolgáljam hazámat és a császáromat.’ Minden nap ily módon fogom hallani tanítványom szavait. Napról napra fáradhatatlanul gyakorolták a karatét, hogy felkészüljenek a közelharcra és hittek benne, hogy készen állnak rá.

Természetesen sok tanítvány halt meg csatában, olyan sok sajnos, hogy már nem tudom számolni. érzem, hogy összetörik a szívem, amikor kapom a híreket, hogy olyan sok tehetséges fiatal hal meg. Ilyenkor csak állok egyedül a néma dojoban és imára borulok az elhunytak lelkéért, emlékezve azokra a napokra, amikor még szorgalmasan gyakorolták a karatét.” Hogyan változott a karate a háború alatt? Nos a harcművészet egy kicsit már a modern hadviseléshez tartozott, mégis úgy tűnik, hogy az akkori idők légköre egy magasabb fokú komolysághoz vezetett az edzésen. Taiji Kase, aki Shotokant tanult a háború utolsó évében vagy az körül, úgy emlékezik vissza, hogy nagy hangsúlyt fektettek az erős bázisra és a kumite gyakorlására (különösképpen a jiyu-ipponra). Kase-t, minden túlzás nélkül „nagyon kemény”-nek tartották. Tatsuno Suzuki mondta, hogy a jól elterjedt háború előtti edzések nyújtottak lehetőséget a küzdelem gyakorlására és a küzdelemre helyezte a hangsúlyt, nem pedig a páros gyakorlásra (jiyu kumitére). Néhány történet terjedt el Yoshitaka Funakoshiról és Shigaru Egamiról, hogy különleges csoportokat képeztek ki a háború alatt. Harada Sensei mesélte a következőt: Az illetékes intézmény a Nakano Iskola volt, a katonai kémkedés kiképző iskolája. A kiképzés egy egyéves tanfolyam volt, ahol tanultak kémkedést, gerilla háborúra készültek stb.

 

A fegyvertelen harc is szerepelt a programban, melynek eredeti oktatója Morihei Uyeshiba volt. Uyeshiba önmagában jó volt, de amikor a technikákat valós helyzetben próbálták alkalmazni, azok nem működtek. Bizonyos szempontból az aikidonak túl sok technikája van egy egy évre korlátozott tréninghez. A katonai vezetők a karatét egy alternatívának tekintették, s megfigyelték a különböző stílusokat, a goju-t, wado-t és a shotokant. Ezek közül a shotokan tűnt a leghatékonyabbnak, ahogy Yoshitaka bemutatta, s így felkérték, hogy tanítson a Nakano Iskolában. Sajnos ő túl beteg volt és ezért Shigeru Egami tartotta az edzést valójában. Egmi a hangsúlyt két technikára helyezte: a choku-tsukira (egyenes ütésre) és a mae-gerire (egyenes rúgás).

Amikor elkezdett tanítani egy osztályt, mindig kihívott pár résztvevőt, hogy támadjanak olyan erősen, amilyen erősen csak tudnak. így tudta hitelessé tenni a technikákat, amiket tanított. Gyakoriak voltak a sérülések. A rúgások gyakran sípcsontra irányultak, és ezt főként annak tudták be, hogy csizmát viseltek. A háború után Harada Sensei találkozott valakivel, aki Egaminál tanult. Egyszer visszahívták, mert alig tudott járni egy hétig a rúgásoktól. De sérülés miatt sem lehetett kihagyni az edzéseket. Aki kötszert viselt, azt eltávolították. Ha komoly sérülés történt, akkor sem hívtak orvost. Ez egy kemény szabály, de a csatatéren sem jelenhetett meg orvos. Bárhogyan is, a Nakano-ryu sikeresen elérte céljait. A katonaság elégedett volt az eredményekkel. Yoshitaka és Egami ezzel növelte tekintélyét.

Hasonló történetet találhatunk a Wado-ryu-s Takatoshi Nishizonoról az 1977-ben megjelent Karate-do c. könyvben. Nishizono akkor kezdett karatéval foglalkozni, amikor belépett a Tokyo-i Egyetemre 1941-ben. Annyira belemerült a karatéba, hogy elhanyagolta tanítványait és egyetemi vizsgái is gyengék voltak. Diplomájának megszerzése után Pekingben kapott állást, az észak-Kínai Szállítmányozási Társaságnál. Ez egy unalmas, rutinmunka volt, ahogy visszaemlékezett rá.

1945 elején felszólították, hogy vállaljon munkát a Különleges Katonai Alakulatnál Taigenben, mint karate instruktor. Nishizono úgy érezte, hogy nem nőtt még fel ehhez a feladathoz, de miután megmondták neki, hogy nincs más választása, beleegyezett. „Amikor megérkeztem a speciális egységhez, bemutattak a fiatal parancsnoknak és más tiszteknek. Ismertették velem céljukat és az alakulat szervezetét, de utasítottak, hogy tartsam titokban biztonsági okok miatt. Taigenben volt az 1. Katonai Csoport, de az egység csak 250 önkéntesből állt. általában a szokásos katonai egyenruhát viseltük, a cseresznyefavirág jelvénnyel, de amikor bevetésre mentünk kínai ruhát öltöttünk és úgy csináltunk, mint a ninják, nem vittünk fegyvereket. Mi voltunk a Sakura Egység. Lovagoltunk, tanultunk álcázástechnikát és voltak fizikai gyakorlatok is. Sosem edzettünk karddal vagy fegyverekkel.

A Sakura Egységtől elvárták, hogy legyőzzék az ellenfelet puszta kézzel. Ez volt az oka, hogy a karatét választották. Már első nap elkezdtem az oktatást. Odavezettek egy épülethez, melyet dojoként használtak és az egész egység felsorakozva várt. Kitűnő fizikumúak és éles szeműek voltak. A parancsnok pár szót intézett hozzájuk: ‘Az edzéseinknek olyannak kell lenni, akár egy csata! Bármelyikünk bele is halhat!’ Ez nagy hatással volt a katonákra. Bár bátor emberek voltak, némelyikük később bevallotta, hogy a hallottak után egy kicsit megijedt. Nem lehet megtanítani 200 embert karatézni a hagyományos edzésmódszerekre hagyatkozva egy hónap alatt, olyan hatékonyan, hogy le tudják győzni ellenségeiket. Azonnali döntést kellett hoznom, kiválasztottam két erősnek tűnő katonát és megkértem őket, hogy támadjanak olyan technikával amilyennel csak akarnak.

Mivel nem volt tapasztalatuk a karatéban, így könnyen le tudtam győzni őket, a rúgástechnikám elég volt. De ők nagyon bátrak voltak és folytatták a támadást. A parancsnok figyelmeztetése ellenére nem volt szívem a heréjüket támadni. Tartózkodtam ettől a technikától és csak sokutoval küldtem őket földre. Ezután a katonák már nem vonták kétségbe képességeimet és így könnyebb volt őket tanítanom. Az edzésmódszerem nagyon egyszerű volt. Elvártam, hogy az ütések fejre, a rúgások pedig a lágyékra irányuljanak. Védekezésre age ukét és gedan barait használtak. Minden nap gyakoroltattam velük ezeket a bázis gyakorlatokat. Az edzések során a katonák állásai egyre erősebbek lettek. Azután elkezdtük a kihon kumitét, majd a szabad harcot.

Nem volt megállás a kumite gyakorlásakor és eközben számos vita bontakozott ki. Mivel nem láttam át egyszerre 200 embert, ezért akiket éppen láttam azok teljes erőből dolgoztak, akiknek pedig háttal álltam, azok lazán gyakoroltak csak. Tudtam, hogy fáradtak a csatatéri harcok után, és először úgy csináltam, mintha nem venném észre. De mivel az én feladatom az volt, hogy a harci készségeiket fejlesszem, ezért keményen is kellett velük bánnom. Amikor valakit lustálkodáson kaptam, felállítottam és addig harcoltam vele amíg össze nem esett. Előtte már gyakoroltak judot, kendot, szurony-harcot és gyorsan meg kellett tanulniuk a karate technikákat is. Edzések után megfürödtünk. Néhány katona nagyon erős volt és én szégyelltem magamat, a gyenge testem miatt.

Gyorsan eltelt az az egy hónap. Minden katona keményen edzett és gyorsan fejlődtek. Az utolsó napon elbúcsúztunk, a parancsnokok kifejezték hálájukat és egy partit rendeztek. Ezután elhagytam Taigent, visszatértem Pekingbe és ugyanúgy éltem, mint azelőtt. Sosem tudtam meg, hogy mi történt a Sakura Egységgel. Hallottam történeteket, hogy keletre küldték őket és mind meghaltak. Azok az emberek, akik a cseresznyefavirágos jelvényt viselték mind észak-Japánból jöttek. Mind olyan naivak és kedvesek voltak. Ma már csak egy álomnak tűnik.”

A háború utáni évek

A Shotokan dojot egy bombázás során rombolták le 1945 tavaszán. Amikor Japán augusztusban megadta magát, Funakoshi elutazott Oitére, ahol felesége élt. (őt kitelepítették az Okinawai csata idején.) Nehéz volt az élet azokban az években és Funakoshi mester érdeklődése a karate iránt abbamaradt egy időre. 1947-ben meghalt a felesége és ő maga Tokióba költözött. útban Tokió felé, ahányszor a vonat megállt, minden megállónál korábbi tanítványai részvétüket nyilvánították. ő könnyekben tört ki. Rengeteg kiváló tanuló veszett oda a háborúban, és akkora volt a káosz, hogy Masatomo Takagi (a JKA titkára) nem tudta mi történt Funakoshi mesterrel. Takagi felfedezte, hogy túlélte a háborút és felépült betegségéből. Kb. 19 évig nem látta Funakoshit, s amikor üdvözölte, az idős mester nem ismerte meg. ‘Valamikor régen ismertem egy embert, akit Takaginak hívtak.’ – mondta. Ekkor Takagi felkiáltott: ‘én vagyok az, Sensei!’ Funakoshit nagy meglepődéssel töltötte ez el.

A karate világnak pár évébe telt, míg utolérte magát. A fejlődések a fiatalabb generáció kezében voltak. Bár Funakoshi volt a legfontosabb a shotokant tanulóknak, ekkorra a mester már túl volt a 80-on és nem tudott olyan aktív lenni. A kora visszatartotta a harcművészet iránti szeretetétől, de még mindig tanított amikor tudott. Tanított Wasedánál, Keionál és néha egyetemeken is. Wasedánál szombatonként tartott foglalkozást, de kevés volt a résztvevő. Az idők változtak és csak nagyon kevesen akartak egy 80 éves embertől tanulni, akit csak a katák érdekeltek – főként ha ők kumitét szerettek volna gyakorolni.

Egyszer Tsutomu Oshima, a klub vezetője kénytelen volt azt mondani a tanulóknak, hogy ha nem vesznek részt Funakoshi óráin, akkor nem vizsgázhatnak. így ellátogattak a foglalkozásaira, bár nehezteltek ezért rá. Minden elismerés ezért Oshimának, mivel ezek az osztályok voltak az idős Funakoshi napjainak legszebb részei. 1954-ben egy nagy Budo gálának adott helyet Tokió. Olyan nagy emberek tartottak bemutatókat, mint Mifune (Judo), Nakayama (Kendo), és Gichin Funakoshi, aki akkor volt 86 éves. Bemutatóját hangos tapssal fogadták és még az emelvényre is kihívták. Abban az időben, amikor Funakoshi meghalt, megváltoztak a dolgok a Japán karate világban.

Amilyen változásokat láthatunk a modern Shotokanban, azok a természetes fejlődés segítségével alakultak ki, valamint a fiatalabb generációk hatására.

NIJU KUN

 

1. A karate nem csak a dojoban van jelen.
2. Soha ne feledd: a karate tiszteletadással kezdődik és tiszteletadással ér véget.
3. A karatéban semmi nem kezdődik támadással.
4. Aki karatét gyakorol, az igazság útját követi.
5. Először magadat ismerd meg. Azután ismerhetsz csak meg másokat.
6. A szellemi fejlődés a legfontosabb, a technikák gyakorlása csak eszköz a megoldáshoz.
7. Fel kell szabadítanod elmédet!
8. A szerencsétlenség csupán lustaságból adódik.
9. A karate egy egész életet betölt.
10. Mindenbe vidd bele a karatét.
11. A karate olyan, minta forró víz. Ha nem melegíted folyamatosan, újra kihűl.
12. Ne gondolj arra, hogy győznöd kell. Koncentrálj arra, hogy nem szabad veszítened.
13. A győzelem azon múlik, hogy meg tudod-e különböztetni a sebezhető és a sérthetetlen pontokat.
14. Mindig alkalmazkodj az ellenfeledhez.
15. Támadóddal szemben éles kardként használd kezeidet és lábaidat.
16. Ahogy felnőtté válsz, millió ellenség vesz körül.
17. Az alapállás kezdőknél készenlétet igényel, a gyakorlottaknak természetes.
18. A kata csak egy dolog. Harcolni egy igazi küzdelemben egy másik.
19. Mindig tartsd szem előtt az erő mértékét, a test hajlékonyságát és a technikák sebességét.
20. Mindig fejleszd tudásodat.